Arcél interjú Kiss Györggyel, az Év Agrárembere állattenyésztés kategória győztesével

Paraszti családban született 1961-ben a Bács-Kiskun megyei Borotán. Az állatok iránti szeretete, valamint a velük foglalkozó emberek segítése már gyermekkorában kialakult benne. Főiskolai tanulmányait pénzügyi és számviteli szakon végezte, majd visszatért a gyökereihez és szülőfalujába, a helyi szövetkezetben kezdte meg pályafutását, miközben a családi gazdaság munkájában is részt vett. Jelenleg a helyi  Borotai Sertéshús Zrt. igazgatója. Sertéstörzstenyészetük országos hírű, húsüzemük táj­jellegű, kézműves termékei az ország minden pontjára eljutottak. Megalakította és vezeti a Pannon Sertés Kft.-t, az ország második legnagyobb sertéstermelői csoportját. Közreműködött a borotai székhelyű Dél-Alföldi Juh Kft. termelői csoport létrehozásában, mivel családja több mint 40 éve foglalkozik juhtartással. Elnöke a Magyar Fajtatiszta Sertéstenyésztők Egyesületének, alelnöke a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetségnek. Elnökségi tagja a Magyarországi Sertéstenyésztők és Tartók Szövetségének, a MÁSZ-nak és a VHT-nak. Megalakulásától elnöke a helyi földtulajdonosokból álló Borotai Vadásztársaságnak. Alapítója a helyben működő iskolai és óvodai alapítványnak. Szakmai munkája és közösségépítő tevékenysége elismeréséül június 5-én a 2020-as Év Agrárembere állattenyésztés kategória győztese lett.

Melyik állatfaj vagy fajta áll szívéhez a legközelebb, és melyik az, amelyiknek a legtöbbet köszönhet?
Érzelmileg a juh, illetve a bárány áll hozzám a legközelebb, hiszen régóta foglalkozunk velük. A sikereimet, az elismertséget viszont a sertés jelenti a számomra. Sok tapasztalata van közösségszervezésben.

Mennyire nehéz összefogni a magyar gazdákat, és mitől lesz sikeres egy termelői csoport vagy egy tenyésztőszervezet?
A magyar gazdákat összefogni, összefogásra sarkallni nem könnyű, és az a tapasztalatom, hogy ez állatfajonként is eltérő. A legkönnyebb a sertésesek összetartása, a legnehezebb a juhászok munkájának megszervezése. A családom érintett a szarvasmarha-ágazatnál is, így állíthatom, hogy a tejtermelőcsoport működik, a húsmarha viszont nem. Sajnos rossz történelmi tapasztalatok, módszerek alkalmazása egészen a szövetkezetek szervezésének kezdetétől indulnak, és ezt még nem nőttük ki. A sertés esetében a piaci viszonyok kényszerített ék ki az összefogást, és ahol jó példával jártak el, illetve nem szaladtak bele valamelyik vágóhíd felszámolásába, az a szövetkezet ma is működik. A sikert mindig a példamutatás és a kellő határozottság alapozza meg. Mindig azzal a gazdával van baj, aki egyenlőbbnek érzi magát a többinél, és csak akkor fordul a közösségi előnyökhöz, ha bajban van, és azonnali előnye van a közösségből. Európai viszonylatban sajnos messze nem mi vagyunk a legösszetartóbbak, tanulni kellene a jó példákból, hiszen közép és hosszú távon egyértelműen stabilitást, megbízhatóbb jövőt jelentene a több pozitív tapasztalat.

Nehéz idők járnak az állattenyésztőkre. Ilyenkor Önnek mi ad reményt a folytatásra, a kitartásra?
A remény: minden rossz véget ér egyszer. Talán marad annyi tudatos, nem értékrend-zavarodott fogyasztó, hogy szükség lesz az igazi húsra. Az állattartó megszállott ember, hiszen kiszolgálja az év 365 napján 24 órában a kedvenceit, akik erre igényt is tartanak. Addig dolgozik, amíg ki nem száll a körhintából, vagy az egészsége ki nem szólítja. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, és alig találunk állatszerető dolgozót. A jelen nagyon borús képet mutat, de biztos ebből is kijövünk, mint ahogy ezt az elmúlt évtizedekben már sokszor bebizonyított ák az állattartáshoz hűséges gazdák.

Az interjú a Magyar Állattenyésztők Lapja júniusi lapszámában jelent meg.