RÉGI-ÚJ SZARVASMARHAFAJTÁNK A KÁRPÁTI BORZDERES

A kárpáti borzderes a legrégebben honosult szarvasmarhafajta a Kárpát-medencében. A parasztmarhákból évszázadok alatt kialakult ellenálló, szívós és szerény igényű, könnyen kezelhető szarvasmarha­típusok az 1970-es években eltűntek Magyarországról. 30 év után egy lelkes és elhivatott tenyésztői közösségnek köszönhetően ismét felfelé ível a fajta sorsa.

Az archeozoológiai leletanyagok tanúsága szerint a bronzkortól egészen a 16. századig a brachyceros (azaz rövidszarvú) marhák voltak dominánsan jelen a Kárpát-medencében. Így a honfoglalás korában ezek a kistestű (átlagos marmagasságuk 120 cm körül volt) szarvasmarhák voltak többségben, sőt ebből az időszakból a nagy testű szarvasmarhák csontmaradványai teljesen hiányoznak. A magyarországi középkori szarvasmarha-állomány is eléggé kiegyenlítettnek látszik, ennek az időszaknak a szarvasmarhája kistestű (a tehenek 95-123 cm, a bikák 106-129 cm marmagasságú), vékonycsontú, brachyceros típus volt.

EGYEDURALKODÓ LETT A MAGYAR SZÜRKE
A 16-18. században jelennek meg nagy egyedszámban a kelet-európai eredetű, primigenius típusú podóliai marhák. Kezdetben Moldvából, később Podóliából hozták be a magyar szürke marha ősének tekinthető marhát. Az intenzívvé váló itáliai, osztrák és német kereskedelemnek szüksége volt egy nagyobb méretű, jó húshasznosítású, lábon nagy távolságokra hajtható marhára. A szürke marha az alföldi mozaikos, mocsári, szikes, sztyepp és erdőssztyepp környezetben átalakult, adaptálódott a folyószabályozás előtti alföldi környezethez. Hústermelésben szinte egyeduralkodó fajtává vált teljes Magyarország területén és Erdély alföldi és dombvidéki területein. Ökrei is kiváló igavonók voltak.

PARASZTMARHÁK JAVÍTÁSA
A tejhaszon igényének növekedésével a 18. században megjelentek a bajor telepesekkel érkező szimentáli szarvasmarhák, és lassan kiszorították a brachyceros típusú „parasztmarhákat”, amelyekkel szemben ebben a korszakban a legfontosabb elvárás a hármas haszonvétel, a rendkívüli ellenállóság és a hosszú hasznos élettartam volt. Ezek a parasztmarhák nem különültek el élesen egymástól, hiszen következetes tenyésztésükről nem beszélhetünk. Az egyes változatok inkább tájegységenként mutattak eltérést. Ahogy Csukás Zoltán írja idézett könyvében „A többi borzderessel azonos származását igazolja az is, hogy az alpesi barna marhával és az illir marhával egyező fejszabást és megtévesztően hasonló külsőt őrzött meg, jóllehet velük a XX. századig nem keveredett. Először 1879-ben kapott alpesi vért és a magyar kormány az akkor mintegy 100 ezer darabot számláló anyagra 1914-ig 2486 db alpesi üszőt és 3275 db bikát osztott ki.” Ez a kb. 5-6 százaléknyi idegen vér nem okozott jelentős változást az eredeti típusokban.

1885-BEN MEGALAPÍTJÁK A BORZDERES TÖRZSKÖNYVÉT
1880-as években az akkori Földművelésügyi Minisztérium tenyészkerületekre osztott a az országot. Aktuális elterjedése, és a jövőre nézve kívánatosnak tartott megoszlása alapján a borzderes számára az Erdős-Kárpátokat jelölték ki, így a fajta tenyészkörzete – a Szepesség által megszakítva - Trencsén megyétől kezdve Ungon, Ugocsán, Beregen, Szatmáron és Máramaroson át Beszterce-Naszód megyéig húzódott. Az Országos Törzskönyvelő Bizottság 1885-től kezdődően nyilvános borzderes törzskönyvet vezetett Borzderes Szarvasmarhák Könyve címmel, melybe 1910-ig 49 tenyészetet vettek fel.

A teljes cikk a MÁL februári számában olvasható, melyre itt lehet előfizetni.